Szélsőjobbos voltam

Fontos megkülönböztetni a szélsőséget attól, ami nem az. Bódi Ábel vallomása az Axiómán. Nem hosszabb, mint egy espresso. ☕️ Ha tetszett a videó, kövess minket az alábbi platformokon: ▲ YouTubeon ➡️ ▲ Facebookon ➡️ ▲ Instagram ➡️ ▲ TikTok ➡️ ▲ Twitter ➡️ ▲ Honlapunkon ➡️ Iratkozz fel hírlevelünkre extra tartalmakért, hogy elsőként érhesd el az Axióma Plusz beszélgetéseket ➡️ Ha értékesnek tartod a munkánk, akkor itt támogathatsz minket: For our videos available in English click here: Szöveg: Egyenruhák, karszalagok, bonyolult kérdésekre adott egyszerű válaszok. Igen, szélsőjobboldali voltam. De miért veszélyes ez az ideológia, ami sok hazáját szerető fiatalt magával sodor? Hallgassátok meg a történetem. 2009-et írunk, amikor a pártpolitikában két nagy front látható: az egyik oldalon állnak a nemzet szemét kilövetők, a másikon pedig azok, akik sokat beszélnek a nemzetről, kereszténységről, és a konzervativizmusról, de az én generációm még nem látta őket kormányozni. Helyettük azért fordultam a nemzeti radikálisokhoz, mert elhittem, hogy ők állnak szemben legélesebben a liberálisokkal és a balosokkal. Azonban hamar kiderült, hogy ez csak képmutatás, mert a hangzatos ígéreteik sosem fognak megvalósulni. Csalódott lettem. A csalódottságomból pedig politikai apátia következett, majd másfél év után az egyetemen úgy éreztem, megtaláltam a közösségem. Sajnos egy még szélsőségesebb társaságban, a hungarista mozgalom nevű szubkultúrában. De hogy történhetett ez? Három fő okra emlékszem. Először is arra, hogy a balosok bárkit lenáciztak, aki Marxtól egy kicsit is jobbra állt. Így amikor közelebb kerültem ehhez a közösséghez, már megszoktam, hogy a teljesen normális gondolataimért is a náci bélyeget kapom, hiszen minden szélsőség arra törekszik, hogy kirekessze a diskurzusból azt, akivel nem ért egyet. A második ok az volt, hogy a pártokban csalódva, a mozgalmi világ vonzott, és ez a zárt közeg egyre inkább radikalizált. Harmadszor pedig, a közösségi élmény valóban jelen volt náluk, a mozgalom által hangsúlyozott azonosulási pontok, a rend és hierarchia valódi kiutat mutattak az apátiából. A szélsőjobboldali mozgalmak azonban épp azért olyan veszélyesek, mint a szélsőbaloldaliak, mert rendkívül egyszerű, hamis megoldást kínálnak a világ összetett problémáira, csakúgy, mint a szekták. Ha nem vigyázol, akkor a végen már azon veszed észre magad, hogy a legelemibb történelmi tényeket is büszkén letagadod. Sajnos olyan szélsőjobbosok is vannak, amelyek még a magánéleti problémáik okait is ostoba összeesküvés elméletekben keresik, rosszabb esetben etnikai kisebbségekre hárítják. Ezek a csoportok magyar viszonylatban általában azt használják ki, hogy egy lelkes, nemzeti érzelmű fiatalnak fáj Trianon. Aztán ehhez csatolják az elvesztett háború romantikáját, a vesztes oldal önigazoló hazugságait és már kész is az ördögi kör, amiből csak nehezen lehet kikerülni. Isten kegyelmének, jó könyveknek és a saját tapasztalataimnak köszönhetően, nekem mégis sikerült kilépni ebből a világból. Így lettem a nácik szerint áruló, de érdekes módon a balosok szerint még mindig fasiszta. De egy másik lényeges dolgot is megtanultam közben. Fontos megkülönböztetnünk, hogy mi az, ami tényleg szélsőséges, attól, amire csak mint jelzőt aggatják a fasiszta vagy éppen a náci szavakat! Nem vagy szélsőséges attól, ha konzervatívként jottányit sem engedsz abból a meggyőződésedből, hogy a relativizmus, a hedonizmus és az individualizmus eszméi zsákutcába vezetik az életed. De mit is jelentenek ezek a kifejezések? A relativista szerint nincsenek abszolút igazságok, a hedonista saját pillanatnyi élvezetének rendel alá mindent, az individualista pedig elfelejti, hogy az élet nem egyéni, hanem csapatjáték. Attól, hogy normálisan gondolkodunk, még nem leszünk azok, akiknek szeretne minket beállítani a liberális nyelvpolitika. Ahogy Czopf Áron eszmetörténész mondta: “ha egy konzervatív elfogadja ezeket a nyelvi előítéleteket, akkor már a kiindulópontban elvesztette a harcot.” De ne féljünk ennek ellentmondani, a szélsőség nem itt kezdődik, hanem amikor elveszítjük a realitásérzékünket. Ezért kell mindig résen lennünk, tanulnunk, és alázattal elismerni ha tévedünk.